LadyAnn
MENÜ
 
HTML-KÓDOK
 
GALÉRIA KÉPEK
 
KARÁCSONY
 
EGÉSZSÉGTÁR
 
RECEPTEK
 
OLVASNIVALÓ
 
MONDÁK
 
VERSEK IDÉZETEK
 
ŐSZ
 
TÉL
 
MESE OLDALAK

Mese fórum

Mese tv

Egyszer volt mese oldal kép

TV MŰSOR

Tv kép

***

 

 

 
HÚSVÉT
 
HALLOWEEN
 
OLDAL ÉRTÉKELŐ
Az oldal látogatók véleménye fontos számomra.
Kérlek értékeld oldalam

Egészen jó
Elfogadható
Van mit csiszolni rajta
Szívesen jövök máskor is
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
HONNAN

Kattanj.hu

 

 
FEEDJIT

***


 
IDŐJÁRÁS SOPRON
 
Az égig érő fa

Az égig érő fa

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsúlt is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsúlt, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:
- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?
A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!
De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!
- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben! - mondotta a királykisasszony.
Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:
- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.
Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.
- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.
- Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek.
Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.
Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.
Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!
Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!
Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.
- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!
Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:
- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.
A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar.
Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.
- Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az előbb mondott.
- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök királykisasszony nélkül.
Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:
- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?
- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.
De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!
Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd! Azt mondta hát a kondásfiúnak:
- Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.
János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!
János, János, térülj vissza! - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!
Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.
Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.
- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.
Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.
- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár?!
Mondá János:
- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!
- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.
Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:
- Hát ez az emberizink mit keres itt?
- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.
- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.
Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.
Hiszen ez könnyű dolog! - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:
- Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.
Egyszer csak megszólal a ló:
- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.
- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.
- Égő parazsat, fiam, de sokat.
- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.
- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt. - mondotta a ló.
Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:
- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!
Mondá a ló:
- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.
Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.
Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:
- Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!
Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serdülni az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát.
- Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!
Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.
- No, te emberizink - mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!
- Ne ölj meg, hagyd meg az életemet - könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!
- Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa bort a bűneidért!
Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:
- Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.
Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:
- Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!
Mondá a sárkány:
- Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.
Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: lábam ide, nem oda! - s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.
De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.
- Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.
Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:
- Hát aztán hová s merre, édes lovam?
- Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, a nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.
Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.
- No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.
Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nem hiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.
- No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.
Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.
- Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta.
- Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.
- Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.
- Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.
Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.
- Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!
Azt mondá Jánoska:
- De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.
Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.
Mit csináljak? mit csináljak? - tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:
- Min szomorkodol, kicsi gazdám?
Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik
- Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!
No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.
- Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló.
Behunyták.
- Most nyissátok ki!
Kinyitották.
Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.
Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam elé felé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.
Aki nem hiszi járjon utána.

 
KÉPESLAPKÜLDŐ
 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
CHAT BOX

Az élet nincs átkötve masnival, de azért ajándék.

önarcképem

A box az eOldalamról érhető el.

CHAT BOX

 
OLDALAIM
 
BARÁTI OLDALAK
 
A NAP IDÉZETE

Bölcs gondolatok

 


 
BÖLCSESSÉGEK

Citatum.hu

****

 

 
BANNEREK

 

LadyAnn Gportal
LadyAnn


autosurf


HWW Hitlist Top 50



misitata bannere






http://vili48.blogspot.hu/


 
VEGYES

Nagyon szép képek

 


Imádkozó nő

Emlékezés

Ha fejfád mellett ég a gyertya,
Látjuk benne arcod,
Odaföntről-messzeségből,
Karod felénk nyújtod.
Vigyázol ránk most is,tudjuk,
Ugyanúgy mint régen,
Drága jó apám,sosem feledünk téged!

Drága édesapám

Abdai Antal

Nyugodj békében,

elhunyt 2011.06.01

Gyertya disz

EMLÉKOLDALA


Megemlékezés 2.évforduló alkalmából.


Halottak Napjára.



Lengyel Jolán

1951-2013

Szíved pihen, a miénk vérzik, a fájdalmat csak az élők érzik. Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok.

 

EMLÉKOLDALA

 

 
HTML-KÓDOK*KÉPGALÉRIA*HONLAPDESIGN*RECEPTEK*EGÉSZSÉGTÁR*VERSEK-IDÉZETEK