BÉKA A FORRÁSNÁL

Élt egy béka a sekély forrásnál.

- Nézd csak, milyen remekül élek itt! - mondta az arra vetődő kelet-óceáni teknősnek.

- Ugrálhatok a köveken, ha ki akarok jutni a partra, s megbújhatok a sziklahasadékokban. Kedvemre hűsölhetek a pocsolyákban, ha meg kedvem támad, bebújok a mély iszapba. Nincs az a rák, nincs az az ebihal, amelyik olyan remekül élne, mint én! Én vagyok az úr a forrásban és a parton. Kívánhat ennél többet valaki? Miért nem jössz erre gyakrabban, hogy elszórakozzunk?

Mielőtt a kelet-óceáni teknős belépett volna a forrásba, lábának körme beleakadt valamibe. Megállt, hátralépett, majd belefogott, hogy elmondja a békának, milyen az óceán.

- Az óceán szélesebb ezer linél is, és legalább ezer li mély. Valamikor a régi időkben tíz évből kilencben dagály volt, ám a tenger szintje mégsem emelkedett, aztán meg minden nyolc évből hétben apály volt, de a tenger szintje mégsem csökkent. Az óceán korokon át mindig ugyanolyan. Hát ezért szeretek az óceánban élni.

Szavait figyelve a béka zavartan hallgatott.

MI A KÜLÖNBSÉG ÖTVEN LI ÉS SZÁZ LI KÖZÖTT?

- Minden tőlem telhetőt megtettem a tartományért - mondta Hui Liang herceg Menciusnak. - Amikor a folyó nyugati partján elfogy ott a termés, áttelepítettem az embereket a keleti partra, vagy hozattam gabonát onnan, hogy segítsek rajtuk. Ha a keleti parton volt kevés a termés, akkor fordítva jártam el. Ha elnézem más tartományok kormányzóit, meg kell állapítanom, egyik se tesz annyit a népéért, mint én. Ennek ellenére az ő tartományaikban nem csökken a népesség, az enyémben meg nem gyarapodik. Meg tudnád magyarázni, miért?

- Felséged szereti a csatákat, engedje meg, hogy harctéri példát mondjak. Ha megszólalnak a dobok, a csapatok támadásba lendülnek. A vesztes fél visszavonul. Mondjuk az egyik harcos hátrál száz lit, a másik csak ötvenet. Jogában áll-e annak, aki csak ötven lit hátrált, kinevetni a másikat, hogy az jobban megfutamodott?

- Természetesen nem - felelte a herceg. - Mindketten ugyanúgy megfutamodtak.

- Ha felséged megértette a példázatot, akkor nem azt tartja fontosnak, hogy tartományának népessége nagyobb legyen, mint a szomszéd tartományoké.

HOGYAN SEGÍTETTE VALAKI A HAJTÁSOK NÖVEKEDÉSÉT?

Egy Song tartománybeli férfi úgy vélte, hogy az ő földjén lassan növekednek a hajtások, ezért félig kihúzkodta valamennyit a földből, majd hazament.

- Ma aztán jól elfáradtam - mondta a családjának. - Segítettem a hajtásoknak, hogy gyorsabban nőjenek.

A fia kirohant a földjükre. Csak egy pillantást kellett vetnie az ültetvényre, látta, oda az egész.

A legtöbb ember azt szeretné, ha a fiatal hajtások gyorsabban nőnének. Némelyek úgy vélik, hiábavaló minden erőlködés, ezért még a gazt se gyomlálják ki közülük, mások meg azzal akarják gyorsítani a sarjak növekedését, hogy kirángatják őket a földből. Az utóbbi a semmittevésnél is haszontalanabb.

AZ ORVOS ÉS A BETEG

Ju doktor nagy hírnévnek örvendett Qin tartományban. Kioperálta Xuan-wang császár testéből a daganatot, meggyógyította Hui-wang császár aranyerét.

Egy bizonyos Zhang urat állandóan hátfájás gyötört, felkereste az orvost. - Nem bírom már a fájdalmakat. Tégy velem, amit akarsz, csak szabadíts meg tőlük - mondta.

Az orvos szabad kezet kapott, és haladéktalanul nekiállt a beteg kúrálásának. Kétségtelen, hogy Ju doktor ismerte az orvostudomány minden csínját-bínját, ám az a körülmény, hogy Zhang fenntartás nélkül rábízta magát, legalább annyira hozzájárult a gyors felgyógyulásához, mint a doktor tudása.

AZ EMBER, AKIT A KÚTBAN TALÁLTAK

Song tartományban a Ding családnak hosszú ideig nem volt saját kútja. A család egy tagja nap nap után azzal töltötte idejét, hogy jókora távolságból hordta haza a vizet.

Meg akartak szabadulni a fáradságos vízhordástól, kutat ástak a telkükön. Amikor elkészültek a kúttal, boldogan lelkendeztek:

- Megástuk a kutat, és eggyel többen lettünk a családban!

A szomszédjuk meghallotta, mit mondtak, elmesélte a másik szomszédnak, az meg a harmadiknak, s végül az elbeszélésből az kerekedett ki, hogy amikor a Ding család kutat ásott, embert találtak a kútban.

Song tartomány hercegéhez is eljutott a hír, elküldetett Dingért, hogy a családja avassa be őt is a kútban talált ember rejtélyébe.

- A kút megásásával alázatos szolgád családja megtakarította, hogy a család egy tagja állandó vízhordásra kényszerüljön - magyarázta Ding a hercegnek -, szó sincs róla, hogy valóságban embert találtunk volna a kútban.

AZ OKOS ÖREGASSZONY

Egy öregasszony jó barátságban élt a szomszéd fiatalasszonnyal, akit egy este az anyósa megvádolt, hogy húst lopott tőle, és nyomban el is kergette a házából.

- Hová mennél, te szerencsétlen? - kérdezte az öregasszony. - Majd én elintézem, hogy az anyósod visszafogadjon.

Marék szalmát húzott ki a kazalból, átment vele a fiatalasszony anyósához.

- A kutyáim összemarakodtak valami lopott húson - mondta. - Szeretnék vinni egy kis tüzet, hogy a tűz világánál jól elverjem őket.

Az anyós, ezt meghallva, azonnal szolgát szalajtott a menye után, visszahívta a házába. Az egyszerű öregasszony nem volt valami ékesszóló, és nem tekinthető a békítés szokott módjának az sem, ha marék szalmával mennek a szomszédba tüzet kérni, de ha az ember helyes dolgot cselekszik, annak meglesz a gyümölcse.

A HALHATATLANSÁG RECEPTJE

Egy vándor azzal állt Yan herceg elé, hogy halhatatlanná tudja tenni. A herceg azonnal megparancsolta egyik alattvalójának, sajátítsa el az idegen vándor mesterségét, ám mielőtt ez sikerült volna, az idegen meghalt. A herceg dühbe gurult, és haragjában kivégeztette alattvalóját. Szégyellte bevallani, hogy az idegen rászedte, s megöletett egy ártatlan embert. Milyen ostoba is volt! Ha az idegen képtelen volt rá, hogy saját magának örök életet biztosítson, mi tehetett volna a hercegért?

HOGYAN HASZNÁLTA KI A RÓKA A TIGRIS EREJÉT?

A tigris zsákmányra vadászva elkapott egy rókát.

- Engem nem ehetsz meg - mondta neki a róka. - A Mennyei Császár engem jelölt ki az állatok királyának. Ha megeszel, az ő akaratát sérted meg. Ha nem hiszel nekem, kövess engem. Meglátod, elmenekül-e láttomra a többi állat, vagy sem.

A tigris beleegyezett, követte a rókát. Amint a vadak megpillantották őket, rohanvást szaladtak előlük. A tigris nem fogva fel, hogy ő kelt félelmet az állatokban, elhitte, hogy a róka elől futnak.

A vízhordó

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

HOGYAN HORDTA EL A BOLOND A HEGYEKET?

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.

A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament. Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.

- Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.

Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott:

- Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?

- Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz.

A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket. Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.

Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.

- Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?

A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?

A Bölcs erre nem tudott mit mondani.

AJÁNDÉK GALAMBOK

Handanban az a szokás járta, hogy újév előtt galambokat fogtak és ajándékoztak a hercegnek. A galambok olyan örömet okoztak a herceg számára, hogy minden ajándékozót gazdagon megjutalmazott. Valaki egyszer megkérdezte a herceget, mi a magyarázata a szokásnak.

- Jólelkűségem jeléül újévkor szabadon engedem az összes galambot - felelte a herceg.

- Mivel alattvalóid tudják, hogy szabadon engeded a galambokat, igyekeznek minél többet elkapni - érvelt a kérdező. - És közben rengeteg galambot megölnek. Ha valóban nem akarsz kárt tenni a galambokban, helyesebben tennéd, ha alattvalóidnak megtiltanád, hogy megfogják őket. Ha csak azért fogatod meg a galambokat, hogy szabadon engedhesd őket, jólelkűséged nem hozhatja helyre a mérhetetlen kárt, amit okozol.A herceg egyetértett vele.

RÖVIDLÁTÁS

Két rövidlátó ember minduntalan az éles szemével dicsekedett.

Valaki hírül adta nekik, hogy a templomban emléktáblát helyeznek el. Mindketten szerették volna tudni, mi lesz a tábla szövege. A táblaavatás napján együtt mentek a templomba. Felnéztek a templom homlokzatára, egyikük megszólalt:

- Nézd csak, nem azok az írásjelek vannak felírva, hogy "Fényesség" és "Becsületesség" ?

A másik bólintott.

- A kisebbek meg, azokat biztos nem tudod kiolvasni, azt jelentik: X. Y. írása, ennek meg ennek a hónapnak ezen és ezen a napján!

Egy járókelő megkérdezte, mit bámulnak. Amikor megmondták, a járókelő elnevette magát:

- A táblát még fel sem tették, hogyan tudnátok elolvasni, mit írtak rá?

AZ ÜGYEFOGYOTT PARASZT

Az öreg paraszt darabka földet birtokolt. Tutyimutyi ember volt, ám jobban szerette, ha béketűrőnek nevezik.

Egy nap odajön hozzá egy ember.

- A szomszédod ráengedte a bivalyát a rizsföldedre.

- Ó, bizonyára véletlen! - felelte a paraszt.

Másnap odajön hozzá valaki más.

- A szomszédod a te rizsföldedről aratja a rizst!

- Gyenge lett a termése. Hadd arassa, nincsen abban semmi rossz - így a paraszt. Béketűrése mind bátrabbá tette szomszédait, akiknek megnőtt az étvágyuk: szerettek volna megkaparintani jó darabot a földjéből, levágni az ágakat a családi sírboltja fölé ültetett fáról.

Ez több volt annál, amit az öreg paraszt elviselt volna. Elment a szomszédjához, megkérdezte, miért vett el egy darabot a földjéből.

- Te meg miről beszélsz? - támadt rá a szomszéd. - Együtt fordítottuk termőre azt a földet, és soha nem jelöltük ki a határt. Azt mondod, én vettem el egy darabot a földedből, amikor ennek épp az ellenkezője igaz!

- Rendben van. Akkor mondd meg, miért vágtad le az ágakat a családi sírboltunk fölötti fáról?

- Miért nem vitted odébb a családi sírboltodat? - vitatkozott a szomszéd. - Annak a fának a gyökerei átnyúlnak a földembe, ágai ráhajolnak a földemre. Ehhez mit szólsz?

Az öreg paraszt megrázta a fejét, nem tudott visszavágni.

- Ó, jaj! - mondta. - Az én hibám, csakis az én hibám! Nem téged kellett volna szomszédnak választanom.